Dzsonsz világa - novellák

Az író nyilatkozata a történetekben szereplő nevekről és az előforduló véletlen egybeesésekről

Írások ezen az oldalon:
- Dzsonsz - Hogyan tovább Dzsonsz ? (D.VI.) / 2013.01.31.
- Dzsonsz - Édes otthon ? (D.V.) / 2013.01.23.
- Dzsonsz - Történet egy "orvvadászról" (D.IV.) / 2013.01.19.
- Dzsonsz - Menekülés (D.III.) / 2013.01.15.
- Dzsonsz - A hajótöröttek (D.II.) / 2013.01.11.
- Dzsonsz csodálatos utazása (D.I.) / 2012.12.27.
---------------------------------------------------
- Dzsonsz és a varázsfotel (D egyéb) / 2012.11.14.
- Dzsonsz könyvet ír (D egyéb)/ 2012.11.06.
- Dzsonsz elmélkedése fölösleges tetteinkről (D egyéb) / 2012.10.28.
==========================================================
Dzsonsz – Hogyan tovább Dzsonsz ? (D.VI.)
Most, hogy a két barátot beírta egy józsefvárosi kocsmába, az író végre hátradőlhetett, hogy amíg azok ketten elmesélik egymásnak az elmúlt hónapban megélt kalandjaikat, ő önző módon saját kedvére töltse el az előtte álló délelőttöt, vagy talán az egész napot. Ez persze nem azt jelentette, hogy egyáltalán ne gondolna hőseire - végtére is minek találta volna ki őket, ha röpke négy fejezet után máris megfeledkezik róluk - hanem azt, hogy végre kiszabadulhat a klaviatúra betűi mögül és arra szánhatja a napot, hogy Dzsonsz és Szmissz távolabbi jövőjének legalább vázlatos formát adjon. A kérdés a következő volt: folytatódjanak a kalandok ugyanúgy a világ hét sarkában, ahogy eddig, vagy legyen a történetekben valamilyen változás, csavar, ami talán mégjobban felborzolná az olvasó idegeit. Így tűnődött az író, miközben gépiesen öltötte magára ruháit, hogy néhány perc múlva már a napsütötte pesti utcán találja magát.
Halálesetről persze szó sem lehetett – fűzte gondolatait tovább – hiszen Dzsonsz és Szmissz olyan remekül tolták maguk előtt, illetve rántották maguk után az eseményeket, hogy egy ilyen drámai változás - bármilyen csábító legyen is az - csak kárt tett volna a koncepcióban. Így a két kalandor, mit sem sejtve írójuk vad gondolatairól, továbbra is jó egészségben szürcsölhették italaikat a söntéspulton. A szerző pedig – talán csak néhány száz méterre tőlük – felszállt egy arra járó trolira, hogy annak egyik ülésén az alkotás csaknem önkívületi állapotában gondolja tovább hősei sorsát. A busz ablaka ontani kezdte a város képeit, s velük rengeteg ötletet, ezek hosszabb-rövidebb ideig járták táncukat a fejében, de végül egytől egyig gondolatai képzelt szemétkosarában végezték; végállomás után presszó, presszó után másik busz, majd újra végállomás következett, végül három órányi csavargás, két vagy három kávé, nyolc átszállás és sok-sok lehetőség hosszas de meddő latolgatása után, a világ végén, egy pestlőrinci kamiontelep előtti megállóban talált rá arra a lényre, aki végre továbblendítette a kalandorok történetét. Ez a lény Kovács Mária volt, aki gyanútlanul beszélgetett kolléganőjével a fenti buszmegállóban és ezalatt elárulta magáról, hogy a hétvégét Dunaújvároson fogja tölteni idős szüleinél, akik már több hete nem látták őt és nagyon várják a látogatását. Az író Kovács Máriát ezután sohasem látta és arra sem emlékezett, hogy korábban bárhol találkozott volna vele, de ez valójában egyikőjüknek sem volt fontos és valószínűleg az újvárosi szülők sem tudták meg soha, hogy lányuk micsoda fordulatot okozott két kitalált regényhős életében. Pedig így volt, mert Dunaújvárosra igyekvő Kovács Mária nevének hallatán és feltehetően a déli hőség hatására akkor és ott, a pestlőrinci kamiontelep előtti megállóban az író agyában megszületett Maria Ferreiro da Vila Nova fiktív, de férfiszem számára mindenképpen vonzó alakja.

 -Most már csak találkozniuk kell valahogy – gondolta miközben szemeit erőltette, mert messze a láthatáron nagy kék tömeget vélt felfedezni, ami a BKV buszokra emlékeztette őt.


VM. 2013.01.31. / irdide.send@gmail.com

Dzsonsz – Édes otthon ? (D.V.)
Dzsonsz a villamosmegállóban állt és magában káromkodott, mert épp egy állásinterjúról szabadult. Mikor egy kicsit megnyugodott, végignézett a megállón és az emberek arckifejezéséből arra következtetett, hogy többen szintén állásinterjúról jönnek, a barátságos arcokról pedig azt feltételezte, hogy éppen oda tartanak és utána majd ők is barátságtalanná válnak. Különös, hogy amikor ő meg Szmissz egy hónapja még lent Guineában egy rendőrségi fogdában töltötték az éjszakát mindketten ide vágyakoztak Pestre, de innen Afrika tűnt elviselhetőbbnek. Kár, hogy erről nem tudja megkérdezni Szmisszt, mert amióta azok a fegyveresek elfogták őt a kikötőbe vezető úton, semmit sem hallott felőle. A történet eleje már-már mulatságos volt: egyikük sem gondolt arra, hogy a fogda ajtaját a helyiek nem zárják be, így végül csak akkor osontak ki a rendőrségről, amikor hajnaltájt Szmissz véletlenül nekitámaszkodott a cellaajtónak és kizuhant rajta. Azután dél körül, amikor már kezdték azzal hitegetni egymást, hogy aznap éjjel talán már egy Európába tartó hajón aludhatnak, megjelent az úton egy olyan ütött-kopott autó, hogy Dzsonsz azt sem tudta eldönteni róla, hogy milyen típus, kiugrált belőle néhány fegyveres fickó, Szmisszt betessékelték a hátsó ülésre és elhajtottak. Dzsonsznak szerencséje volt, mert épp a bokrok között a dolgát végezte és csak az ágak közül kisandítva látta, hogy mi történt. Két napig várt a kikötőben, de Szmissz nem került elő, ő pedig nem tudta, hogy hol keresse, így felszökött egy hajóra és egy hét múlva Cádizba ért - egyedül.

Megérkezett a villamos, felszállt és megállt az ajtóval szemben. A másik oldalon meglátott egy férfit és önkéntelenül elmosolyodott rajta, mert az megbotlott a járda repedésében és hogy megtartsa egyensúlyát, majd’ tíz métert szaladt előredőlve a járókelők között. „Szmissz is épp így szokta” gondolta magában, aztán hirtelen elkomorodott... újra odanézett és belenyilallt a felismerés; hirtelen üvöltözni kezdett egy kis szellőzőablakon keresztül, de a villamos már elindult és csak azt érte el, hogy a többi utas gyorsan igyekezett eltávolodni mellőle. Szmissz továbbsétált az utcán; túl messze volt ahhoz, hogy meghallja őt.

 VM. 2013.01.23. / irdide.send@gmail.com

 Dzsonsz – Történet egy "orvvadászról" (D.IV.)
Kis négyszögletes helyiség volt, beléptek az ajtón és mindketten az árnyékos oldalra telepedtek le; idefelé épp eleget süttették magukat az egyenlítői napon, most jól esett nekik, hogy az agyagos falak között valamivel elviselhetőbb volt a hőség.
-Honnan tudtad, hogy az az ember beszél franciául – kérdezte Szmissz öt percnyi csend után.
-Nem tudtam, de a másik faluban itt-ott láttam francia feliratokat, gondoltam hátha megérti.
-Szerinted látta az autót?
-Nem tudom…. de oda nem csöppenhettünk máshogyan, ha nem is látta, sejtenie kell, hogy van egy valahol a közelben.
-És miről mesélt annyit? Amíg ide jöttünk be nem állt a szája.
Dzsonsz elmosolyodott.
-Az egy jó kis sztori volt. Ő valahol itt lakik egy közeli faluban és arról beszélt, hogy ott időnként elkapnak egy egy vadon élő állatot. Hol azért, hogy a jószágaikat védjék, hol pedig hogy megegyék.
-De a végén gondolom így is, úgy is megeszik – vetette közbe Szmissz.
-….gondolom igen. Na és persze nem mindig foglalkoznak vele, hogy az az állat éppen védett vagy sem, ha tudják elejtik, aztán ebéd. Így időnként orvvadászoknak nézik őket, persze a helyi hatóságokkal végül mindig valahogy elsimítják a dolgot. Szóval azt mesélte el, hogy hogyan kapták „orvvadászaton” az egyik földijét.
-És ezen nevetett úgy?
-Igen, mindjárt te is fogsz. Szóval a tag fogott valami antilopfélét és azonnal evett is belőle, meg egy részét hazavitte a családnak. De nem tudta, hogy ez egy olyan állat volt, amit itt valahol egy állomáson megjelöltek. Tudod, a kutatók így tudják követni, hogy a vad hogyan fejlődik, meg mik a szokásai. De ennek nem rádiós nyakörve volt, azt azonnal látta volna a barátunk, hanem egy kis chip-et tettek bele, mint otthon a kutyákba, ez olyan kicsi volt, hogy sem ő, sem otthon a család nem vette észre. Csak épp harmadnap megjelentek nála a vadőrök és mondták, hogy a gps-ük ide vezette őket. A chip-et meg épp fél órával azelőtt nyelte le az egyik gyerek egy szelet hússal, ezt a műszer egészen pontosan kimutatta, ha a gyerek hasához tartották, úgyhogy már nem volt mit tenni. Az apát bezárták két napra a dutyiba, állítólag ő választotta, mert nem volt pénze a bírságra. Ennyi.
Szmissz nevetett, aztán egy kicsit elkomorodott:
-És a gyerek?
-Semmi, gondolom annyi, mintha lenyelnél egy egészen apró csontot, átmegy rajtad.
-Ez jó – dünnyögött Szmissz - milyen barátságos fickó volt...

-Igen, az volt – mondta Dzsonsz – nem gondoltam volna, hogy fölad minket a rendőrségen...

A délutáni napsütésben a cellaablak rácsai kezdtek hosszú árnyékot vetni a padlón, ami lassan a lábfejüket is elérte. Szmissz arra gondolt, hogy legalább aznap biztonságban fognak aludni.

 VM. 2013.01.19. / irdide.send@gmail.com

 Dzsonsz – Menekülés (D.III.)
Dzsonsz gyűlölte az eldöntendő kérdéseket. Most például nem tudta eldönteni, hogy találomra lerántsa az autót az utat falként övező sűrű növényzetbe, vagy száguldjanak előre még ötszáz métert a következő kanyarig; ott esetleg nyílik végre a bokrok között egy átjáró, ahol átférne az öreg Peugeot, amit Guemea piacterén járó motorral találtak és elkötöttek. Pedig a dolog sürgős volt, mert ahányszor egy egyenes végére értek, a tükörben már feltűnt a guemea-i rendőrség terepjárója, ami összehasonlíthatatlanul jobban – vagy csak kíméletlenebbül – boldogult a helyi dűlőutak rettenetes állapotával. A Peugeot minden eresztékében recsegett ropogott, Dzsonsz olyan gödröket került ki rohanás közben, amikben a fél autó is eltűnhetett volna; ráadásul minden kanyarban érezte, mennyire megdől az autó a tetejére toronymagasan felkötözött zöldség, bútor és motoralkatrész súlya miatt. Szmissz nyugodtnak látszott, őt kielégítette, hogy végre megtölthette a gyomrát a piacon és nemigen izgatta, hogy mostani szorult állapotuknak épp az ő feneketlen éhsége volt az oka. Talán egy egész csirkét nem kellett volna megennie, legalábbis nem ingyen, de ki tudja, mikor nyílik újra alkalmuk az étkezésre... Különben pedig megszokta, hogy ha Dzsonsz volán mögé kerül, a dolgok elég gyorsan és simán megoldódnak; és mivel jelenlegi ütött-kopott járgányukat még evés előtt kiszúrta ott a sütödénél, bátran evett. Most telt gyomorral az ablakon bámult kifelé, de egy bucka megszakította őt az ejtőzésben és észre vette, hogy Dzsonsz izgatottan az autó teteje felé mutogat, aztán olyan mozdulatokat tesz, mintha elvágna valamit, végül pedig újra mindkét kézzel megragadja a kormányt, hogy felborulás nélkül vasalja ki az útra épp kiszökellő négylábúakat. Megúszták... mármint a négylábúak, de az a terepjáró olyan közel került, hogy az imént már a platójára szerelt géppuska is megszólalt. „Ennek fele sem tréfa” gondolta Szmissz és óvatosan kikecmergett az ablakon, ráült az ajtó szélére, hogy elvagdossa a terhet tartó köteleket. Mikor végre visszamászott Dzsonsz kérdő arccal sandított rá, de azonnal vissza is fordult, mert egy sárral és vízzel telt széles árok keresztezte az utat. Fékezésről szó sem lehetett, ezért megpróbált nagy gázzal átrepülni a sár felet.... Szmissz önkéntelenül becsukta a szemét.

Hatalmas reccsenés.... majd óriási zörej mögülük... aztán semmi.

Szmissz felnézett; először nem ismert rá Dzsonszra, mert tiszta sár volt az arca az ablakon berepülő mocsoktól. Az út valamivel simábbá vált, a bokros részt elhagyták és egy nyílt síkságon rohantak tovább; hátrafordult, mert kíváncsi volt, mi történt üldözőikkel. Két rendőr szaladgált a felborult terepjáró körül. Nehezen boldogulhattak, mert az út tele volt a szerteszét szóródó zöldséggel, bútorral és motoralkatrésszel.

VM. 2013.01.15. / irdide.send@gmail.com
------------------------------------------------------
Dzsonsz – A hajótöröttek (D.II.)

Dzsonsz alig félórányit vánszorgott a homokos parton, mire rátalált Szmisszre. Annyira megörült barátjának, hogy szíve szerint nyakába ugrott volna, de az hason fekve aludt a homokban, ezért úgy döntött, nem ébreszti fel, hanem leül mellé a földre és amíg az alszik, inkább megpróbálja kitalálni, hol lehetnek. Elhagyatott hely volt, mögöttük vagy tizenöt méternyi partfal meredt az égnek, előttük a nap már félig eltűnt a tengerben; ha Pesten lettek volna, este hét órára tippelte volna az időt. A hajótöréskor már harmadik napja voltak úton és indulás óta érezhetően melegedett az idő, így kizártnak tűnt, hogy ez a hely Európa legyen. “Akkor pedig csak Afrika lehet” – gondolta Dzsonsz. “Hurrá, most már tudjuk, hol fogunk éhenhalni”. Lassan elkezdett nevetni, mert eszébe jutott egy otthoni vicc, ami egy sivatagban poroszkáló egérről szólt és az volt a csattanója, hogy “már majdnem éhenhalt…. amikor szomjanhalt”. Nem tudta abbahagyni egyre hangosabban nevetett, végül Szmissz is fölébredt rá.
Szmissz először maga elé nézett és megnyugtatta a szárazföld látványa, de ugyanakkor idegesítette őt, hogy hátulról hullámverést hall. Az elmúlt öt órában többször is úgy volt, hogy tengerbe fullad, ezért egyszerűen nem akart megfordulni, hogy megint hullámokat lásson. Óvatosan oldalra fordította a fejét, ahonnan Dzsonsz nevetését hallotta. Az ő arcáról úgy tűnt, hogy semmilyen fenyegetést nem érez a víz felől, így mégis felült és már ketten figyelték a kis ívet, ami a napból a horizonton még megmaradt. Az egyik még fel-felkuncogott, a másik csak csendben nézett a semmibe.
-Bazmeg – ez volt Szmissz első gondolata, amikor megszólalt. Dzsonsz meglepődve nézett rá és látta, hogy Szmissz a fejét fogja.
-Nem akartalak eltalálni….. de úgy láttam bajban vagy…. azért dobtam utánad.
-Jól láttad, úgy megdőlt a fedélzet, hogy képtelen voltam megkapaszkodni rajta.
Most Dzsonszon volt a sor:
-Bazmeg….
-Mi van – kérdezte Szmissz – téged is fejbetalált valaki? Én biztos nem, én akkor lent fulladoztam.
-Nem, csak beszartam, amikor lezuhantál….
-Te hogy kerültél ide? te is leestél ?
-Nem.... utánadugrottam...
Szmissz megdöbbent és elérzékenyült, végül körülnézett a kihalt parton és eltűnődött, hogy érdemes volt-e a hullámsírból megmenekülniük.
-Azért kösz.
-...de csak amikor láttam, hogy a sodrás nem szippantott be a hajó alá.
-Bazmeg.

-És most mit csinálunk ?
-Lejjebb a parton láttam egy roncsot, ott aludhatnánk...
-Feltéve, hogy nem lakik benne már valaki más…. vagy valami más….
-Igen, akkor lehet, hogy nem aludnánk…
-Viszont talán lenne mit ennünk.
-Egy próbát megér. Nézzük meg....csak távolról.

Elindultak visszafelé a homokban, arra, ahol Dzsonszot partra vetette a víz. Húsz perc gyaloglás után észrevették a roncs körvonalait. Oldalára fordult rozsdás fémtest volt, félig már betemette a homok.

VM. 2013.01.11. / irdide.send@gmail.com
------------------------------------------------------
Dzsonsz csodálatos utazása (D.I.)
Dzsonsz a szemét dörzsölgette ébredés után. Lassan minden emléke a helyére került, de a kemény padló, a hűvös reggeli szél és a tenger sós illata különben is kétséget kizáróan figyelmeztették arra, hogy budapesti szobájának kényelmét már végérvényesen maga mögött hagyta. Hátrafelé sandított a gépház teteje fölött, abba az irányba, amerre otthonát sejtette, de a horizontról már végleg eltűntek az európai partok, így vízen kívül semmit sem látott. Mellette megmozdult a ponyva, amit még Lisszabonban találtak és már második éjjel használtak takaróként, lassan Szmissz feje kandikált ki belőle. Nem sürgette őt, mert ebben a sarokban biztonságban érezték magukat, még ha ki is lépett volna valaki a hajó másik végéből, akkor is rengeteg idejük lett volna eltűnni lent a raktérben mielőtt felfedezik őket. Így két kócos fej ébredezett együtt a délnyugatnak tartó teherhajó csőrében, a raktér acél peremén megtámaszkodva és szótlanul bámulták a hajó előtt végtelenbe vesző tengert; azt lesték, hátha feltűnik előttük valamilyen szárazföld, de igazából még azt sem látták pontosan, hogy hol ér össze a víz és az ég, szárazföldnek pedig nyoma sem volt. Szmissz szólalt meg először.
-Ne haragudj, nem tudtam, hogy a konténert azonnal beemelik egy hajóra, azt hittem még lesz időnk kimászni belőle valahol.
-….hát volt, …..itt a raktérben…… még szerencse, hogy maradt annyi rés, hogy kiférjünk rajta…. különben most is bent ücsöröghetnénk a sötétben.
Dzsonsz újra körülnézett de akárhogy erőlködött, semmi mást nem látott körös-körül, csak vizet.
-Szerinted hol lehetünk?
_Hát….. ez semmi más nem lehet……
-Csak mi?
-Az Atlanti Óceán…
Dzsonsz visszaült és inkább becsukta a szemét. A hármas metróra képzelte magát, mintha munkába menne. Megpróbált ismerős reggeli arcokat felidézni emlékezetében és azt remélte, hogy ha elég sokat gondol rájuk, akkor ébredés után majd hipp-hopp köztük találja magát. De valamiért csak arra az emberre emlékezett, amelyik a Deákon a ruháján keresztül oda szokott vizelni az egyik oszlop mellé. Sebaj, rémálomra talán egy másik rémálom a gyógyír. Nem nyitotta ki a szemét, hanem elidőzött emlékeiben a pesti peronon. Megvárta, míg az oszlop melletti tócsa gazdája szépen kisétál a mozgólépcsőkhöz, akkor visszafordult a sínek felé, besandított az alagútba és már látta a közeledő szerelvény fényszóróit. Megcsapta az alagútból kitóduló gumiszagú levegő, hátrább állt és türelmesen nézte a lassulva elrohanó ablakokat. Aztán az ajtók kinyíltak, ő fölszállt, megkereste a kocsiban a legszebb nőt és nem vette le róla a szemét, míg a vonat el nem indult. Ekkor újra megkockáztatta az ébredést, résnyire nyitotta bal szemét, de elszomorodott. Újra csak víz mindenhol, víz és Smissz kócos feje. Az ő szeme nyitva volt, előre nézett és Dzsonsznak az volt az érzése, hogy már megint tervet kovácsol.
-Na mondd, mit főztél ki már megint?
-Meg kell állniuk valahol… Emlékszel, Pátkainé úgy tanította, hogy a portugálok mindig Madeirán álltak meg vízért, meg élelemért…
-Nekünk nem ő tanította a törit, hanem a Tompai. Ő azt mondta, hogy a modern hajók hónapokig képesek megállás nélkül a tengeren élni….
-….Neem, ….az más…. Azok a hadihajók voltak, de ez nem az, ez egy teherhajó, meg kell állnia üzemanyagért…
Dzsonsz és Szmissz itt hosszas vitába merült Amerika felfedezéséről, tanáraik hitelességéről, a hajók üzemanyagfogyasztásáról és az Atlanti Óceánt átszelő kereskedelmi útvonalakról, ami előbb ordítozásba, majd az északi harmincadik szélességnél óriási röhögésbe torkollott. Végül kifáradva újra ott hevertek a padlón és szótlanul lesték a mit sem változó horizontot maguk előtt. Egyikük sem mert Dél-Amerikáról beszélni, pedig a hajóhoz tartozó felszereléseken már számtalanszor látták a hajó nevét: BBT Belém – Pará. Fél óra elteltével újra Szmissz törte meg a csendet.
-Éhes vagyok
-Én is…. az a konténer…. nem élelmiszer volt benne?
-Lehet, nem nyitottam ki a dobozokat.
Azzal Szmissz hasra feküdt és elkúszott a lefelé vezető létráig, amin tíz órával ezelőtt kimásztak a fedélzetre. Amikor a feje eltűnt Dzsonsz is követte. Csak remélhette, hogy találnak valami ennivalót.

VM. 2012.12.27. / irdide.send@gmail.com
D - EGYÉB---------------------------------------
Dzsonsz és a varázsfotel

A varázsfotel önmagában még nem varázserejű, hanem csak egyszerű fotel. Lehet benne ülni, gondolkodni és aludni. Mást nem. Varázserejét az ülőrész sarkába valahová becsúszott tévé-távkapcsoló adja. Ha azt kihalásszuk és bármely gombját akár véletlenül is megnyomjuk, a világ feltartóztathatatlanul beömlik a nagyszobába. Jól gondoljuk meg ezt a gombnyomást, mert akkor már késő lesz. Akkor ott lesznek a lobogó hajú dámák, a kőkemény nyomozók, a hihetetlenül művelt előadók, a jóindulatú és önzetlen politikusok és újabban a reality show-k és dokumentum filmek kereszteződéséből megszületett önjelölt kalandor-sztárok. Ezek halált megvető bátorsággal néznek szembe bármilyen viszontagsággal, csakhogy esténként minket szórakoztathassanak. Ha este lekéstük őket, másnap délelőtt a kedvünkért újra beleugranak a leglehetetlenebb helyzetekbe, így biztosan nem maradunk le hőstetteikről. És micsoda hőstettekről.....

Dzsonsz hazaért, ledobta cipőjét, belépett a nappaliba és elkövette a hibát. Belehuppant a varázsfotelba és megnyomta a varázsgombot.
Hipp-hopp a képernyő Dzsajzániába repítette, annak is a szélére, egész közel Guandisztán határához, ahol egy derék filmkészítő egy máig nomád törzzsel vándorolt alkalomhoz illő öltözékben: erős vászonnadrág combmagasságban megfelelő oldalzsebekkel, vászoning megfelelően kigombolva, háromnapos borosta, bőrkalap.....akár Harrison Ford is lehetett volna, ha még ostort is vesz a kezébe, de nem vett. Ez a bátor férfi együttérzően bólogatott, ahogy helybéli sétapartnere dzsajzán nyelven magyarázta neki viszontagságos életét ott a Guandisztáni határon, majd hősünk a kamera felé fordult és az idő múlásáról, az ottani egyszerű életről, ehhez képest a civilizált világ rohanásáról és sok más bölcsességről beszélt Dzsonsznak, aki nem fogta fel minden szavát, mert munkából hazajövet aludt a vonaton és a hazáig tartó tízperces kényelmes séta alatt nem sikerült teljesen fölébrednie.
A film képei tovább peregtek, a nomádok egy vízátfolyáshoz értek és itt hősünknek komoly nehézséggel kellett szembenéznie. Az átkeléskor sárba lépett....bokáig….előbb a jobb majd a bal lábával, majd heroikus arckifejezés kíséretében ezt többször megismételte, mígnem a majd’ ötméternyi vizenyős terület másik oldalán száraz részre ért. A kamera minden lépést, cuppanást, fröccsenést pontosan mutatott, és a "megmenekülést" sem mulasztotta el. Micsoda rettenthetetlen férfi - gondolta Dzsonsz - micsoda kaland !!!

Reklám jött és a városi rohanástól szörnyen agyonhajszolt Dzsonsz kicsoszogott a konyhába, hogy igyon valamit. Egy percig állt a hűtő előtt, mire eszébe jutott, hogy miért ment ki, akkor ivott, becsukta a hűtőt, visszaindult és mire véget ért a reklám, újra a csodafotelban ült.

A nomádok tovább vándoroltak, lassan rájuk esteledett, ezért letáboroztak. A film-kalandor ismét Dzsonsz felé fordult és elszánt, sokat tapasztalt, ugyanakkor fiatal, barátságos és egyáltalán nem ellenszenves arccal magyarázta, hogy a vándorok összekötik teherhordó állataik mellső lábát, hogy azok az éjszaka ne kódorogjanak el. Dzsonsz megfigyelhette, hogy az állatokat az előbbi módon megkötik, de itt még nem volt vége. Mert akkor jött a kecskefejés. Dzsonsz megismerhette, hogyan fejik a kecskéket Dzsajzánia és Guandisztán határvidékén és rájött, hogy ott is a tőgyüket huzogatják, mint Európában, csak itt az öreg kontinensen ezt nem bőrkalapban csinálják. Ott úgy látszik igen, a kalandor legalábbis így tett. A fejés után a hős felállt, hörpintett egyet a friss kecsketejből, elismerően bólintott a nomádok felé, akik testvériesen visszabólintottak, majd néhány lépést tett a tábortűz előtt, hogy amott leheveredjen a földre és elaludjon. Micsoda hős - gondolta Dzsonsz - micsoda kaland !!!

A következő reklámot nem várta meg, inkább kikapcsolta a tévét, hátradöntötte a fejét és behúnyta a szemét. Hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutott egy régebbi riport, ahol egy újságíró valamelyik banánköztársaságba utazott, hogy elkísérjen egy a dzsungelbe induló katonai osztagot és bemutathassa, ahogy azok rajtaütnek az ott rejtőzködő és drogokkal üzérkedő gonosz gerillákon.
Egy kis csónakkal hangtalanul siklottak a katonák a vizen, riporterünk is ott ült köztük és suttogva vázolta fel a helyzetet a nézőknek, vagyis azt, hogy mindjárt kikötnek és jól rajtaütnek a gerillákon. Kikötöttek. Halkan osonva elindultak befelé a sűrű erdőbe, az újságíró velük, nyomukban a kamera. Egyszer csak mindenki földre hasalt. Csend. Lövések. Semmi sem mozdul. Sehol egy teremtett lélek. Hasalás. Csend....... FUTÁS VISSZA A CSÓNAKHOZ. A riporter lóhalálában fut és közben magyarázza a kamerának, hogy a gerillák felfedezték és bekerítették őket, ezért menekülniük kell. Visszaérnek a folyóhoz, beugrálnak a csónakba, motor indít, usgyi el. A tévénézők a "partról" láthatják, hogy a csónak távolodik és sebesen eltűnik a folyó kanyarulatában, miközben "hátulról" már hallani a vad, de továbbra is láthatatlan gerillák kiabálását....... huhhhh...... .......megmenekültek...... .......kivéve az operatőrt, hiszen ezeket a kockákat csak úgy lehetett felvenni, ha őt a parton hagyták... ..szegény .... Micsoda hősök - gondolta újra Dzsonsz - micsoda kaland !!!

Dzsonsz még mindig ugyanúgy hevert a fotelban hátravetett fejjel, csak most már a szája is nyitva volt. Agya leghátsó fiókjaiból új emlékek kerültek elő: egyszer egy kollegája kezére ráesett egy hathengeres motor - tényleg. A balja beszorult a motor alá, de végül megúszta zúzódásokkal és egy hét betegállománnyal. Álmában újra lejátszódott minden: a péntek, az ebéd, a viccelődés, egyszer csak az a nagy csattanás, a másodpercnyi csend, a kétségbeesett ordítás, a rohanás, a várakozás a sürgősségin és végül a megkönnyebbülés. Fölébredt, mert a kicsorgó nyál elérte a mellkasát; a képernyőre meredt, de álma tovább motoszkált a fejében. Az ilyen hétköznapi eset persze nem számít - gondolta -, egy munkahelyi baleset valamivel ebéd után.... se naplemente, se oldalzsebes nadrág, se borosta, se tábortűz, se kecskefejés. Ez így senkit sem érdekel.

2012.11.14. / irdide.send@gmail.com

 ------------------------------------------------------------------
Dzsonsz könyvet ír
Az öreg a Körúton lakott, közel az Üllői sarkához és Dzsonsz rendszeresen meglátogatta őt. Beszélgettek. Számára az öreg az állandóságot jelentette, mert ott élt amióta Dzsonsz az eszét tudta, ugyanazon a helyen, ugyanabban a lakásban, sőt ugyanabban a fotelban, amit mindig úgy állított be magának, hogy a Tűzoltó utcából néhány percig besütő délutáni nap épp rajta vándoroljon keresztül, amikor benne ül. Általában kávét ittak és kekszet ettek - egyszerű háztartási kekszet, mert az öreg sosem szánt erre több pénzt. A dolog régen kezdődött, amikor Dzsonsz még gyerek volt; szomszédok voltak az első emeleten és az öregnek az volt a szokása, hogy ha jó idő volt, tárva nyitva hagyta lakása ajtaját, a fiatal Dzsonsznak pedig, akár ment, akár jött, mindig a nyitott ajtó előtt kellett elhaladnia a gangon és persze – mint afféle kíváncsi gyerek – ilyenkor mindig megállt, vagy csak lelassította lépteit, hogy besandítson a lakásba. Ezt az öreg is észrevette és mindig barátságosan bánt kis szomszédjával, időnként váltottak pár szót, később az öreg meg is kínálta ezzel-azzal és szép lassan barátság szövődött közöttük. Ők úgy hívták, hogy “K&K kapcsolat”, ahol a két “K” a kekszet és a kávét jelentette.

Később Dzsonsz és édesanyja elköltöztek egy másik kerületbe, aztán Dzsonsz sorsa úgy alakult, hogy csak hétvégékre járt haza, így a K&K-ra is csak hétvégeken kerülhetett sor. Az öreg a maradék időben olvasgatott, kávézgatott, kekszet evett, vitatkozott a tévével, vagy a ház előtti villamosmegállóban várakozó embereket figyelte az ablakon át. De főleg, várta a pénteket, hogy jöjjön fiatal barátja és mesélje el a hetet. Évekig ment ez így, mígnem egy pénteken Dzsonsz váratlan hírrel állított be. Elvesztette a munkahelyét.

Az öregen semmi nyoma nem volt a meglepődésnek a bejelentés hallatán. Tett két szem édesítőt a kávéjába, lassan elkezdte kevergetni és közben hátradőlt a fotelban. A szomszédban megszólalt egy klarinét hanga.
- Most költöztek ide, az apa éttermekben zenél egy bandával, ilyenkor szokott gyakorolni - mondta az öreg mosolyogva.
Lassan felállt és az ablakhoz lépett. Kilesett a megállóra, aztán visszafordult Dzsonsz felé és a párkánynak támaszkodott, mert így még érte hátát egy kicsit a napsütés. Dzsonsz nem állta meg megkérdezni őt, hogy miért vág olyan elégedett képet amikor neki épp most tették ki a szűrét a munkahelyéről. Legalább valami együttérzés-félét tanúsíthatna.
- Nem olyan szörnyű ez – válaszolta –, úgyis találsz majd magadnak valami mást...a sors szokása, hogy kipécéz magának embereket és egyszerűen nem engedi el a kezüket. Szerintem te is ilyen vagy... – óvatosan belekortyolt a kávéba és közben mosolya vigyorrá szélesedett – így legalább több időd lesz ide jönni.
Ezt már Dzsonsz sem bírta ki mosoly nélkül, de az öreg nem hagyta, hogy válaszoljon, magáról kezdett beszélni.
- Tudod, az én életem mindig boldog volt, nekem legalábbis sikerült olyannak látni, de az ilyen fordulatokról mindig eszembe jut, hogy van valami, amit sohasem csináltam meg, pedig nagyon szerettem volna; valahogy mindig elment az idő butaságokkal.
Kicsit töprengett, hogy folytassa-e, mert úgy tűnt, hogy Dzsonsz nemigen figyel rá, végül kibökte.
- Írni akartam. Könyvet. Mert annyi történet vesz minket körül és mi ezeket észre sem vesszük.
Megint az ablak felé fordult és intett Dzsonsznak, hogy álljon oda ő is. Egy percig szótlanul nézték a jövő-menő embereket.
- Nézd, itt sétál el előttünk, naponta millió sztori, és mi nem is veszünk róla tudomást...várj, mutatok neked valamit.
Visszacsoszogott a szoba belsejébe, kihúzott egy fiókot és elkezdett kotorászni benne. Végül egy kék spirálfüzetet vett elő és az asztalra tette.
- Ezt akkor jegyezgettem, amikor te vidéken dolgoztál. Nézd meg, mondd meg, mit gondolsz róla!
Dzsonsz fölvette és beleolvasott. Az öreg számított rá, hogy barátja nem fogja egyhamar letenni és bekapcsolta a tévét, de levette a hangot, hogy ne zavarja őt az olvasásban, csak figyelte a némán pergő képeket és közben kekszet majszolt. Dzsonsz negyed óráig lapozgatta a füzetet, de az öregnek az volt a benyomása, hogy még szívesen olvasná tovább.
- Na milyen? - kérdezte.
- Nekem tetszik - válaszolta Dzsonsz - miért nem írod meg?
Az öreg kikapcsolta a tévét, letörölt egy morzsát a szájáról és diadalittasan fiatal barátja felé fordult.
- Én nem, majd te megírod, én majd közben elvitatkozom a tévével.

Dzsonsz villamossal indult haza, mert a környék teljesen be volt dugulva, a kocsit az öregnél hagyta. Leült egy helyre az Üllői útnál és a Nyugatiig rázatta magát. Mikor leült, először újra elkezdte olvasgatni a kék füzetet, de később becsukta és a maradék úton csak az ablakon nézett kifelé. Az embereket figyelte...millió sorsot látott. És mind szembe jött vele.

2012.11.06. / Vajda Miklós / irdide.send@gmail.com

------------------------------------------------------------

Dzsonsz elmélkedése fölösleges tetteinkről
Dzsonsz a konyhába indult kávéért és közben arra gondolt, hogy mi emberek a szokásaink és az elfogadott minták rabjai vagyunk. Olyan elfogadott mintáké, amiket minden nap, éveken át vakon követünk, mert nekünk úgy egyszerű, és mire rádöbbenünk, hogy mi történt (semmi), eltelik 50 – 60 -… év.

Legelőször vegyünk egy látszólag ártatlan témát – töprengett Dzsonsz –, a kávét. Kávét akkor iszunk, ha be akarunk ülni valahová. Mondjuk egy gyorsétterembe, presszóba, a mozi büféjébe, vagy akárhová - ilyenkor a kávé a belépőjegyünk, az igazolásunk ottlétünk legális voltáról - de tulajdonképpen magunk elé tehetnénk egy üres poharat is, hogy azt emelgethessük; vagy akkor ihatunk kávét, ha pár percre el akarunk lógni a munkából, ha valamit halogatni akarunk, ha csak simán jól akarunk kinézni, ha tetszik egy pultos, ha közelebb akarunk kerülni valakihez, vagy el akarunk bújni a világ elől... és sorolhatnám a végtelenségig a lehetséges indokokat. De egészen biztosan nem azért iszunk kávét, mert kávét akarunk inni.

Közben kész lett a kávé, Dzsonsz kitöltötte és automatikusan kevergetni kezdte miközben az ablakon bámult kifelé. Csak az első kortynál vette észre, hogy nem tett bele cukrot.

Ugyanígy vagyunk a csipsszel – folytatta elmélkedését –, amiért reklám alatt kimegyünk a konyhába, A sörrel, amit barátainkkal meccsnézés közben iszunk, vagy a meccsel, amit sörivás közben nézünk; sőt a kézfogással, amit főnökünkkel és munkatársainkkal reggelente rituális módon, barátságos mosoly kíséretében végzünk, vagy épp a mosollyal, ami a rituális reggeli kézfogáshoz jár. Senki ne mondja, hogy igazán kedve van minden áldott reggel mosolyogni azokra az emberekre és kezet rázni velük, vagy hogy szervezetének szüksége van másfél liter folyadékra – konkrétan sörre - azalatt a másfél óra alatt, amíg a meccs tart. Úgysem hinném el – ingatta fejét Dzsonsz –, még akkor sem, ha döntetlen miatt hosszabbítanak. Igaz, a kettő között van még a szünet, de akkor esszük ugyebár a csipszet.....

Dzsonsz visszasietett a szobába, mert elkezdődött a második félidő.

Milyen célból veszünk például egy autót? – kérdezte magát, amikor meglátott a tévében egy dobogóra állított járgányt a vendégcsapat kapuja mögött. Nevetséges lenne azt állítani, hogy napi utazásainkra. Az autót elsősorban mutogatni lehet, szombaton le lehet mosni, lehet róla beszélgetni, el lehet mondani, hogy milyen jó vétel volt, hogy megelőztünk vele valakit, hogy mennyivel mentünk, ki lehet belőle könyökölni, lehet beletenni zenét, dzsípíeszt, italtartót, szélvédőcsíkot, bukócsövet, csiptuningot, lehet benne telefonálni - igaz tilos, de azért lehet - és reggelenként "jól meg lehet vele szivatni azt a kis senkit" (mindig valamelyiket), majd meg lehet vele érkezni a cég parkolójába és kovbojosan, vagy elegánsan, vagy hanyagul, vagy épp semmivel sem törődve, ki lehet belőle szállni... és ezt mindenki látja...

Vagy ott van a saját ház – emlegette magának Dzsonsz amikor újra észrevette a tévé fölött máladozó vakolatot –, már akinek az kell és megengedheti magának, vagy ha nem is engedhetné meg, ő azért megengedi, mert neki az kell. A házat elsösorban felépíteni lehet. Vagyis meg lehet próbálni... Ha sikerül, akkor lesz hová visszavonulni a betegállomány évei alatt, már akinek lesz betegállomány, mert akinek más lesz, az máshová vonul vissza, ott már nem lesz szükség a házra. Akkor a ház majd a gyerekeké lesz és azok megosztozhatnak rajta volt hitvesükkel a válóper alatt. Addig is a házra el lehet költeni egy halom pénzt, lehet venni hozzá építőanyagot (már aki veszi az ilyesmit), fel lehet rajta méretni a kárt, meg lehet javítani a tetejét, lehet miatta a biztosítóhoz szaladgálni, körülötte lenyírni a füvet, venni hozzá másik fűnyírót, azt később garanciában becseréltetni, emiatt összeveszni az eladóval, majd perceken belül annak főnökével és este ugyanennek a háznak a félkész teraszán mondhatjuk zavartan kedvesünknek (elnézve a sittkonténer mögött alábukó napot): "ne haragudj drágám, hogy olyan durva voltam veled akkor, ott, tudod a szaniteres polcoknál".
Ha házra nem telik, akkor lakás kell. A lakás azért jó mert annak át lehet törni a falát a szoba és az étkező között, mert így sokkal jobb elosztású lesz, és ha egy új tévé-sorozatból ennek épp az ellenkezője derülne ki, akkor a lukat be lehet falazni. A lényeg, hogy minél több vasárnapon szórakoztassuk szomszédainkat a hiltivel. A fáradság itt nem számít, azt hétfőn ki lehet pihenni a munkahelyen, a szomszéd is ezt fogja tenni. És ha egy este a ripityára bontott konyhában elhomályosulna előttünk a cél, menjünk be a szobába és jelentsük ki életünk párjának, hogy "hiszen értünk teszem Drágám". Előtte a "Drágám" szót jól gyakoroljuk be, lehetőleg tükör előtt (az előszobában van, útba esik).

Dzsonsz kicsit felhangosította a készüléket, mert a szomszédban elkezdték fúrni a falat.

Itt elérkeztünk a házasság (szent) kötelékéhez. De átugorjuk – dünnyögte Dzsonsz. Ő ugyanis kívülálló volt. Bár úgy érezte, hogy 41 éves korára így is rengeteg tapasztalatot gyűjtött, mégsem tartotta helyénvalónak olyan dologban állást foglalni, amiben még nem volt része. Ráadásul önnön magával kerülne ellentmondásba, mert legbelül ugyan tudja magáról, hogy tulajdonságai miatt alkalmatlan ilyen kapcsolatra, mégis szeretné. Ezért úgy tűnt, megmarad abban a szűk táborban, akik még kijelenthetik magukról, hogy sohasem váltak el…mert meg sem nősültek.
De szerelmes már volt. Legalábbis ezt hitte magáról. Mi is az embereknek a szerelem? – tette föl magának a kérdést. “Egy ismerősömnek két geometriailag tökéletesen középen elhelyezkedő mellbimbó; nyilvánvaló, hogy ő is a fenti csoportot, vagyis a sohasem elváltak táborát gazdagítja. Nők számára sokszor egy jó megjelenés, egy határozott fellépés – az ilyesmi ugyanis idegesíti őket, ezért beleesnek. Sokaknak a másik egy trófea a ház a kocsi és a szerető(k) mellett. Egy másik ismerősöm azt mondta, hogy ő akkor tudja magáról, hogy szerelmes, amikor azt szeretné, hogy a másik mosolyogjon és ezt a mosolyt ő szeretné okozni…. ritkán van így, de előfordul vele. Na és nekem?” Dzsonsz itt egy percre elakadt, újra kifelé bámult az ablakon, csak most a nagyszobából, néha elkezdett járni a szája, hang nélkül, mint néha a nyugdíjasoknak, amikor magukban ülnek a pesti villamoson, végül fölébresztette őt a tévériporter kiabálása. Gól!

A kamera közelről mutatott egy játékost, ahogy örömében néhány társával hason csúszott a gyepen, míg az ellenfél tehetetlenül csípőre tett kezekkel nézte őket. Valószínűleg a szomszédban is látták, mert egy pillanatra abbamaradt a fúrás.

Dzsonsz mosolygott, mert az ő csapata rúgta a gólt és mert azt remélte, hogy a fúrást már nem fogják újra kezdeni.
A meccsnek vége lett, Dzsonsz még egy percig elnézte a lelátókon tarka-barka ruhában ünneplő szurkolókat, aztán újra az ablak felé fordult és tovább tűnődött. 
“Mi nem egyszerűen kávét iszunk, sörözünk, meccset nézünk, autót veszünk, házat építünk, párt választunk vagy szurkolunk és tarka ruhát veszünk magunkra, mi ezekkel a tettekkel üzenünk. Azt üzenjük velük a világnak, hogy mi is számítunk, hogy még versenyben vagyunk, hogy mi is érünk annyit, mint bárki más……sőt….

Ilyenek vagyunk.”

Mondd kedves Olvasó, te is úgy érzed, hogy ilyenek vagyunk? Szerinted milyenek vagyunk?

 2012.10.28. / Vajda Miklós / irdide.send@gmail.com


Subscribe to: Posts (Atom)